Gigantikus szappanbuborékokat fújt a galaxisok ütközése

Hatalmas szappanbuborékokhoz hasonló héjak öveznek egy elliptikus galaxist. A felvétel látványosan mutatja, milyen összetett szerkezetek fordulhatnak elő az egyébként homogénnek tekintett csillagvárosokban.

zokatlan megjelenésű az NGC 474 jelű elliptikus galaxis: több, közel gömbszimmetrikus héj látható a csillaváros peremterületén. A Pisces (Halak) csillagképben lévő galaxis átmérője 250 ezer fényév (tehát majdnem kétszer nagyobb a mi Tejútrendszerünknél), és mintegy 100 millió fényév távolságban található tőlünk.

A gigantikus szappanbuborékokhoz hasonló héjak keletkezésének pontos oka egyelőre nem ismert. Lehetséges, hogy korábbi kölcsönhatások során, kisebb csillagvárosok bekebelezésekor jött létre. Kialakulásukban az ütközésekkor keletkező lökéshullámok is közrejátszhattak, amelyek egy tóba dobott kavics nyomán támadó hullámokhoz hasonlóan keltették a héjas szerkezetet. A felvétel is utal arra, hogy az elliptikus galaxisok gyakran kebeleztek be kisebb csillagvárosokat, és a kölcsönhatásoknak nyomai is maradtak külső és ritka, halo nevű zónájukban. Az ilyen halóban egyébként a mi galaxisunkban is sok különálló csillagáramlást azonosítottak, amelyek mindegyike egy-egy elnyelt törpegalaxis maradványa.

Forrás: origo/tudomány

Régóta járkálnak köztünk kimérák

Létrehozhatók-e olyan majmok, amelyek agyát emberi idegsejtek építik fel? Vajon egy ilyen állat úgy gondolkodna, mint egy ember? Megtermékenyíthető-e emberi petesejt egy állat szervezetében? Kialakíthatók-e emberszerű tulajdonságok állatokon? A kimérákkal kapcsolatos kísérletek súlyos etikai problémákat vetnek fel.

A Kiméra (Khimaira) eredetileg a görög mitológiában szereplő szörnyalak. Homérosz így festette le az Iliászban: "kecske középütt,sárkány hátul,elöl meg oroszlán,/s torkából lobogó tűz lángját fujta riasztón". Később a kiméra (nézze meg itt, a Khimaira ábrázolása, Kr. e. 350-340-ből),amely szó használata általánosan elterjedt a különböző állatokból, illetve állatokból és emberekből összegyúrt képzeletbeli lények elnevezésére.

A biológiában a kiméra olyan egyed, amelyet két vagy több egyedtől származó, genetikailag eltérő sejtek alkotnak, és ezek a sejtek megtartják a saját genetikai jellegüket. Az emberi kimérák esetében ez lehet két különböző emberi génállomány (ember-ember kiméra), de lehet emberi-állati génállomány is (ember-állat kiméra).

A kimérák nem azonosak a hibridekkel. A hibrid két különböző fajhoz tartozó szülőktől származó egyed, amely úgy jön létre, hogy két állatfaj hím- és női ivarsejtje olvad össze egymással.A kimérákat viszont a kutatók úgy hozzák létre, hogy néhány sejtes, embrionális korban kicserélnek sejteket más fajból származó sejtekre, így "genetikailag mozaikos" élőlényt kapnak. Míg tehát a kimérának két különböző génállományú sejtjei vannak, addig a hibrid sejtjei a megtermékenyüléssel előálló egynemű génállománnyal rendelkeznek.

A köztudatban - a mitológiának és horrorfilmeknek köszönhetően - ijesztő kép él az ember-állat kimérákról. Sokak lelki szemei előtt valamilyen emberfejű, majom- vagy kutyatestű szörnyalak, esetleg valamilyen emberi aggyal gondolkodó torzszülött jelenik meg e szó hallatán. Ezért nagyon sokan eleve elutasítják az ember-állat kimérákkal kapcsolatos kísérleteket, pedig ezek - megfelelően szabályozva - igen hasznosak lehetnek, illetve már eddig is igen hasznosak voltak az orvostudomány számára.

Az állat-ember kimérák jelentősége

Már régóta "járkálnak köztünk" ember-ember, sőt ember-állat kimérák. A szervátültetésen, vérátömlesztésen átesett emberek ugyanis mind kimérák, hiszen idegen génállományú anyag található a szervezetükben. A leggyakoribb ember-állat kimérák közé pedig azok az emberek tartoznak, akiknek szívébe sertésszívbillentyűt ültettek.

Az állat-ember kimérákat (tágabb értelemben fogalmazva az emberi anyagot, tehát emberi sejteket vagy géneket tartalmazó állatokat) már a tudomány számos területén használják, az idegtudománytól és a szaporodásbiológiától kezdve az immunológiáig. Segítségükkel tanulmányozzák az olyan emberi biológiai funkciókat vagy betegségeket, amelyeket nem lehet pontosan modellezni sejttenyészetekben vagy számítógépes szimulációval. Ezeket használják olyan esetekben, amikor emberen végzett kísérletek nem kivitelezhetők, vagy etikátlannak tekintik azokat.

Az állat-ember kimérák alkalmazásának példái közé tartoznak azok az emberi géneket tartalmazó egerek, amelyeket számos betegség - például neurológiai kórképek, csontritkulás, szívbetegség, daganatos betegségek - vizsgálatában használnak (úgynevezett modellállatok). Emberi géneket tartalmazó kecskéket használnak egy emberi fehérje (antitrombin) termelésére, amelyet a véralvadási zavarok kezelésében alkalmaznak. Emberi tumorszöveteket ültetnek egerekbe a rosszindulatú daganatok tanulmányozásához, és új gyógyszerek és gyógymódok kifejlesztéséhez. Patkányokba emberi őssejteket juttatnak be, így lehetőség nyílik az emberi agy károsodás utáni regenerációs képességének tanulmányozására. Emberi sejtekkel módosított immunrendszerű egereket használnak olyan betegségek vizsgálatára, mint például a HIV vagy a hepatitisz.

Forrás: origo/tudomány

Megtalálták az Univerzum legnagyobb és legősibb víztömegét

A földi vízkészletnél több százmilliárdszor nagyobb mennyiségű vízmolekulát tartalmaz az a felhő, amelyben a Világegyetem eddigi legtávolabbi és legősibb állapotában lévő vízmolekuláit azonosították. Az anyag egy ősi kvazárt, vagyis egy aktív szuper-nagytömegű fekete lyukat vesz körül.

Minden korábbinál távolabbi, vízmolekulákkal teli felhőt azonosítottak az ősi Világegyetemben. A hatalmas gáztömeg 12 milliárd fényév távolságban van, tehát közel 1,6 milliárd évvel a kezdő pillanatot jelképező Ősrobbanás (Nagy Bumm) után volt jelen a Világegyetemben. Korábban ennél egymilliárd fényévvel kisebb távolságban, tehát egymilliárd évvel későbbi állapotban azonosították a legmesszebb megfigyelt vízmolekulákat. A most vizsgált, APM 08279+5255 jelű kvazár centrumában lévő fekete lyuk tömege húszmilliárdszorosa a Napunkénak, ezt övezi a ritka gázfelhő, amelyben hatalmas mennyiségű vízgőz fordul elő. A víz itt csillagközi gázként tízszer vagy akár százszor sűrűbb annál, mint ami galaxisunkban a csillagközi anyagra jellemző, sűrűsége egy laboratóriumi vákuumhoz közeli. A felhő átlagos hőmérséklete nagyságrendileg -50 Celsius-fok.

Fantáziarajz a kvazárról, amely a körülötte lévő korong alakú felhő centrumában található, és két anyagsugár formájában lövelli ki az anyagot.

A felhőben több százmilliárdszor nagyobb mennyiségű víz van jelen, mint saját bolygónkon, sőt a molekulák mennyisége még a Tejútrendszerben azonosítható vízgőzét is közel négyezerszeresen felülmúlja. Utóbbi oka részben az, hogy a mi galaxisunkban ezeknek a molekuláknak nagyobb része nem gázállapotban, hanem jégszemcsékben található. A megfigyelés annak tisztázásában segít, hogy megértsük, milyen ütemben termelték az első csillagok a nehéz elemeket, köztük az oxigént. Emellett arra is érdekes példát ad az észlelés, hogy a korai fekete lyukak környezetében mennyi gáz halmozódott fel, továbbá azok hogyan nyelték el, illetve spriccelték szét a környezetükből magukhoz vonzott gáz egy részét.

Forrás: origo/tudomány

Geológiai történelemkönyv mellett landol az ősszel induló Mars-szonda

Egy hegy méretű geológiai történelemkönyv mellett landol jövő nyáron a novemberben induló Mars-szonda. Az eddigi legfejlettebb rover ősi üledékeket elemez majd, és a kiemelkedésre felkapaszkodva képes lesz rekonstruálni a terület fejlődéstörténetét.

Majdnem pontosan harmincöt évvel ezelőtt landolt a Viking-1 űrszonda a Marson. A leszállás helyszínét akkor a keringőegység felvételei alapján a küldetés alatt jelölték ki. Ehhez képest most sokkal kifinomultabban hozták a döntést, több éve folyt ugyanis a szakemberek és a mérnökök egyeztetése, amelynek eredményeként a Gale-krátert válaszották ki leszállóhelyként a Mars Science Laboratory rovernek - hangzott el a NASA pénteki sajtótájékoztatóján.

A Mars Science Laboratory (vagy más néven Curiosity) szonda az eddigi legfejlettebb rover lesz, amely a vörös bolygón landol majd, méghozzá egy teljesen új leszállási technikával. A Curiosity a döntés alapján a négy ideális terület közül a Gale-kráterben fog landolni, ahol az ősi környezet jellemzői és egykori életnyomok után fog kutatni. A szonda a tervek alapján 2011. november 25-én startol és 2012. augusztus 6-án száll le a vörös bolygón.

A hegyméretű geológiai történelemkönyv

A Gale-kráter egy érdekes becsapódásnyom a Marson. Átmérője 155 kilométer, és belsejében furcsa alakzat, egy 5 kilométer magas hegy található. Ez nem egyszerűen a kráter központi csúcsa, hanem a belső területére lerakódott, majd részben lepusztult vastag üledékes képződmény. Alsó része a fent említett agyagásványos kőzeteket tartalmazza, míg magasabban hidegebb és savas kémhatású vizekből kivált szulfátos üledékek találhatók. Egy történelemkönyv egymáson fekvő lapjaihoz hasonlóan tartalmaz információkat a bolygó fejlődésének hosszú időszakáról.

A leszállóhely a Gale-kráterben (ellipszis) és a központi üledékes kiemelkedés (kép alsó felén) itt tekinthető meg!

A tervezett leszállóhely a hatalmas üledékes hegy mellett, a kráter sima peremvidékén fekszik, ahova a kráterperemről egykor folyók terítettek hordalékot. A terv alapján itt landolna a Curiosity, és innen mászna fel egy lankás szakaszon a kiemelkedésre, miközben sorra vizsgálhatná az eltérő időszakban és körülmények között lerakódott üledék anyagát. A Gale-kráter központi üledékes kiemelkedésének vizsgálata messze a legnagyobb hegymászás lesz a Földön kívül - bár pontosan még nem tudni, milyen magasra jut a rover. Első lépésként a leszállóhelyen elterülő folyóvízi üledékes síkságtól kell eljutnia a hegyméretű üledék lábáig, majd itt kezdődik csak a feladat nehezebb része.

Forrás: origo/tudomány

Galaktika borító szépségverseny

Minden formában díjazzuk a szépséget, találjuk azt művészetben vagy akár egy csillogó szempárban.

Azonban arra is nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy az Olvasó mit tart szépnek! Ezzel kapcsolatban egy versenyt hirdetünk. Az érdekelne minket, hogy melyik 3 Galaktika magazin borító tetszik, és melyik az a 3, ami nem tetszik!

A borítókat itt lehet megtekinteni.

A szavazók között két szerencsést sorsolunk ki, akik két-két belépőjegyet nyernek a Bókay Kerti Kalandparkba (összesen 10000 Ft értékben)! A Kalandparkról IDE KATTINTVA lehet bővebb információkat szerezni. Listáitokat a 3 tetsző és 3 nem tetsző magazinborítóról vasárnap éjfélig várjuk kommentben az sf.blog.hu oldalon. Szavazz és kommentelj itt!

Utoljára fotóztak sarki fényt űrrepülőgéppel együtt

Fehér felhők terülnek el a mélyben, amelyek felett látványosan világítanak a légköri gázok, ahol pedig a legtöbb kozmikus részecske bombázza a Földet, ott sarki fény mutatkozik. Utolsó alkalommal készítettek közös képet az űrrepülőgépről és a földi légkörben mutatkozó sarki fényről.

Az Atlantis legénysége az utolsó az űrrepülőgépes küldetések között, amely még a magasból vizsgálhatja bolygónk felszínét. A mellékelt felvétel az űrállomáshoz kapcsolódott űrrepülőgépet mutatja, háttérben a Földdel és bolygónk légkörében látványos sarki fény jelenséggel.

A földi légkör szerkezete jól megfigyelhető a felvételen. A kép alsó felén bolygónk nappali felhői figyelhetők meg. Középen, a korong peremén az is látható, hogy míg a felhők a felszínhez közeli, úgynevezett troposzférában koncentrálónak, ezek felett is folytatódik az atmoszféra. A legfeltűnőbb egy ívelt, magas sárgásbarna réteg, amely a gerjesztett atomok sugárzását jelzi. Ahol pedig a világűrből érkező részecskék még magasabb energiákra gerjesztik az anyagot, már zöldes fényű sarki fény mutatkozik, ez a képen balra látható.

A képen a sarki fény látható a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről 2011.július 16-án. Jobbra az Atlantis űrrepülőgép, középen a külső felületek átvizsgálására szolgáló robotkar, balra fent pedig az űrállomás egyik napelemtáblája látható.

Forrás: origo/tudomány

Tizenöt perc alatt szétoszlott a Napba zuhanó üstökös

Mindössze tizenöt perc kellett ahhoz, hogy egy öngyilkos üstökös a Napba zuhanva megsemmisüljön. A csillagunk forró felszínéhez közeledő objektum utolsó pillanatait két űrszonda is megörökítette.

A Solar Dynamics Observatory (SDO) napszondának sikerült megfigyelnie, miként zuhan a Napba és semmisül meg egy üstökös. Az ilyen jelenség nem kivételes esemény, mégis ritkán sikerül elcsípni a folyamat végét.

Nézze meg a Naphoz közeledő, a felvétel idejére már majdnem teljesen elffogyott üstökös képét itt!

A 2011. július 6-án végzett megfigyelés során egy úgynevezett Kreutz-féle napsúroló üstökös merészkedett túl közel a Naphoz. A főként vízjégből álló objektum csillagunk forró felszínéhez közeledve egyre erősebben szublimált és veszített anyagot.
Fantasztikus kép itt- a Naphoz közeledő üstökös a SOHO-űrszonda felvételén látható.

A filmen jól megfigyelhető, miként válik egyre intenzívebbé a Naphoz közeledő és melegedő üstökös anyagvesztése, s hogyan lesz egyre fényesebb, miután növekszik a magját körülvevő kómában lévő gáz és por mennyisége, amely visszaveri a napfényt.

Forrás: origo/ tudomány

Magyarok a Marson

Kocsis Viktor tavaly második, idén az első lett a BME Magyarok a Marson című versenyén járművével, ami képes előre megtervezni útvonalát. Ezt a fejlesztést számos területen fel lehet majd használni, főleg, hogy Kocsis hétköznapi eszközökkel oldotta meg a feladatot, amire a Marson most is szolgálatot teljesítő Opportunity csak dollármilliós fejlesztési költségek után lett képes.

Némi átalakítás után filléres automata robotokat küldhetünk a világegyetem minden pontjára, hogy járőrözzenek a környéken, vagy elzavarhatjuk a boltba, hogy vásároljon be a hétvégére. Mivel maga tervezi a stratégiáját, a robot azt is tudni fogja, melyik sorba érdemes beállni, ha nem akar hosszasan várakozni.

A magyar marsjáró kezdetleges, de egy nemzetközi konferencián, amin a NASA kutatói is részt vettek, már megemlítették a járművet egy felszólalásban. Mielőtt az amerikaiak elragadták volna Szolnokról, elutaztunk a városba, hogy forgassunk róla egy videót.

A video itt tekinthető meg!

Attraktor már a Facebookon is, ahonnan kiderülnek a kulisszatitkok, meg a következő adás témája. És ott az Attraktor blog, ahol meg a forgatás részleteiről lehet olvasni.

Forrás: index

A Jupiter legmélyebb titkai

Amerikai űrszonda indul augusztusban a Jupiterhez. A Junónak az erős mágneses térben, intenzív részecskesugárzás közepette kell új ismereteket szereznie a Naprendszer legnagyobb bolygójáról. A küldetés célja célja a Jupiter összetételének, gravitációs és mágneses terének vizsgálata.

A 700 millió dolláros, a NASA New Frontiers nevű programja keretében tervezett küldetést eredetileg 2009-ben akarták indítani, de anyagi okok miatt 2011. augusztus 5-én startol a Juno űrszonda egy Atlas-V hordozórakétán. Két év múlva visszatér a Földhöz, majd bolygónk gravitációs terét kihasználva, egy úgynevezett hintamanőver segítségével növeli meg sebességét, hogy 2016-ban érkezzen meg az óriásbolygóhoz. Az űreszköz a Jupiternél szokatlan útvonalra, poláris pályára áll.

Minden keringés során, tehát 11 naponta elhalad az északi és déli pólus felett, legkisebb távolsága a légkör tetejétől egy bolygósugárnyira lesz, míg pályája túlsó felén ennél 39-szer messzebbre jut. Poláris pályáról végezheti ugyanis ideálisan megfigyeléseit, amelyek célja a bolygó összetételének, gravitációs és mágneses terének a vizsgálata. Vizsgálja a sarki fényeket is, valamint a magnetoszféra kölcsönhatását a holdakkal és a róluk kiszabadult gázokkal.


Mit nem tudunk a Jupiterről?

A Naprendszer legnagyobb bolygójáról régóta tudjuk, hogy anyagának legnagyobb része hidrogén és hélium. Ezért gázbolygónak is nevezik, pedig tömegének legnagyobb hányada folyékony halmazállapotban van. Ez egy furcsa, extrém állapotú, néhol fémes és vezető tulajdonságokat mutató folyékony hidrogén. A benne zajló áramlások nyomán keletkezik a globális mágneses tér - tehát az másként jön létre, mint a Föld esetében. Az így születő magnetoszféra pedig nemcsak a bolygó környezetét, de a szonda üzemeltetését is erősen befolyásolja.

A mágneses térrel kapcsolatban sarki fény is jelentkezik a bolygón, méghozzá három elkülöníthető formában: egy nagy ovális terület sugároz stabilan mindkét mágneses pólus körül, ettől függetlenül létezik egy változékony és ingadozó sarki komponens is, továbbá itt említhető az "Io hold lábnyoma" - ahol a vulkanikusan aktív hold és a bolygó közötti erővonalak mentén áramló ionok a Jupiter légkörébe csapódnak. A szonda hét műszerrel képes a sarki fények viselkedését tanulmányozni, amelyek egyébként látványos nyomjelzői a magnetoszférában végbemenő változásoknak, azonban értelmezni még kevéssé sikerült őket a Jupiternél.

Fontos kérések a Jupiterről:

- Mekkora a H2O aránya a bolygóban?
- Mennyit vándorolt születése után a Jupiter a Nap irányba?
- Miként állt össze a Naprendszer legnagyobb bolygója, és miért pont ott alakult ki?
- Milyen mélységig befolyásolja a napfény a légáramlatokat, és milyen erejű, illetve irányú szelek fújnak mélyen a bolygó felhői alatt?
- Mekkora a Jupiter szilárd magja, és sűrűsége alapján miből állhat?
- Hogyan generálódik a rendkívül energikus mágneses tér, és miként viselkedik az úgynevezett elfajult állapotú hidrogén a Jupiterben uralkodó nyomáson?

Szintén fontos kérdéskör a bolygó keletkezése és az annak nyomát őrző kémiai összetétel. Az elemarányokról korábban megállapították, hogy az argon, kripton és xenon koncentrációja 2-3-szor nagyobb a Napra jellemzőnél. Eszerint a Jupiter vagy a Naptól sokkal messzebb alakult ki, vagy igen távoli üstökösmagok anyagából is sok épült a bolygóba, vagy a Naprendszert kialakító ősköd sokkal hidegebb volt, mint ma feltételezik. Viszont oxigénből szokatlanul kevés mutatkozik a bolygón, mindennek magyarázata talán a Juno megfigyeléseiből kiolvasható.

A szonda jellemzői

A Juno űrszonda 15 hónaposra tervezett működése során mintegy 100 milliószor akkora sugárdózist kap majd, mint a páciens egy átlagos fogorvosi röntgenfelvétel készítésekor. A szondát ezért erős sugárvédelemmel látták el: hat darab 1 négyzetméteres, 18 kilogrammos és 1 centiméter vastag titániumból álló lap védi majd a központban lévő elektronikus berendezéseket.

Forrás: origo/ tudomány

Hatalmas aktív magmakamra lehet a Vezúv alatt

Kontinensünk legveszélyesebb tűzhányója a Vezúv. A vulkánóriás alatt egy furcsa képződményt észleltek, amely egy aktív magmakamra is lehet, és hatalmas, úgynevezett pliniusi kitörést produkálhat.

Az egész egy robbanással kezdődik, mely olyan hatalmas energiájú, hogy akár 40 kilométer magasságig emelkedik a hamuból és horzsakőből álló kitörési oszlop. A törmelék visszahullva beborítja a felszínt. A legrosszabb ezután következik: az izzó törmelékek és gázok lezúdulnak a vulkán lejtőin. Ezek az úgynevezett piroklaszt-árak porrá égetnek mindent, ami az útjukba kerül.Valószínűleg ez lenne az 1944 óta szunnyadó Vezúz következő nagy kitörésének forgatókönyve. Hárommillió ember él a tűzhányó árnyékában, és egy újabb katasztrófa esetén lehetetlen lenne azonnal evakuálni a teljes lakosságot. A hatóságok három körzetbe osztották a város kerületeit, veszélyességi fokuk szerint. A vulkánt folyamatosan figyelik a szeizmológusok, és a legújabb tanulmányok szerint sokkal nagyobb a kitörés kockázata, mint ahogy eddig gondolták. Giuseppe Mastrolorenzo vulkanológus és kollégái (Vesuvius Volcano Observatory) szeizmikus mérések során egy furcsa képződményt észleltek, amely körülbelül 8-10 kilométer mélységben helyezkedik el.

Sokáig a 79-es volt a legnagyobb ismert kitörés, azonban Mastrolorenzo és Michael Sheridan (University at Buffalo) 2006-ban bizonyítékokat találtak egy jóval hatalmasabbra, amely mintegy 3800 évvel ezelőtt következett be. A lezúduló piroklaszt-ár 20 kilométeres távolságra is eljutott, és beborította az egész területet, melyen ma Nápoly fekszik. A lavina üledékrétege Nápoly központi részén 4 méter vastag. Már néhány centiméter vastag réteg is azt jelentené, hogy mindent elégetett, amit elért, tehát a több méteres vastagság óriási pusztításra utal. Mindezek alapján a Vezúvot tanulmányozó kutatók arra ösztönzik a nápolyi hatóságokat, hogy a vésztervet a lehető legrosszabb esetre dolgozzák ki - hasonló kitörésre, mint az említett bronzkori volt. Nem minden tudós ért egyet ezzel. Bruno Scaillet és kollégái (University of Orleans) szerint mivel a vulkán kitöréseinek hevessége csökkenő trendet mutat, nem kell a legrosszabbra számítani. Az 1944-es kitörés sem volt azonban áldozat nélküli, mivel a lerakódott vulkáni por súlya miatt számos épület teteje beszakadt. Súlyos károk érték San Sebastiano és Massa di Somma falvakat is.

Vészterv

Az aktivitás jelei, az első dörejek, morgások jöhetnek hetekkel, de akár évekkel a kitörés előtt, és lehetnek akármilyen aprók, nem szabad őket figyelmen kívül hagyni - figyelmeztetnek a kutatók. Mastrolorenzo és csapata azt javasolta, hogy a Vezúv 20 kilométeres körzetében történjen meg az evakuálás, amint kitörés előjeleit tapasztalják (ez lehet akár egy földrengés is). A jelenlegi terv (melyet 1995-ben dolgoztak ki, és mindig frissítik az új tudományos információk alapján) azonban egy közepes erősségű kitörésre alapoz, olyanra, mint ami 1631-ben történt, és 6000 áldozatott szedett. Eszerint 60 ezer embert kellene csak evakuálni. Három veszélyes zónát jelöltek ki, melyekre a Vezúvtól távolodva egyre hosszabb kitelepítési időt szabtak meg. Ez a legsebezhetőbb, piros zónában is 72 óra (eredetileg 2 hét volt).A kutatók továbbra is aggódnak, hiszen valójában nem lehet tudni, mi történik majd. A vulkánok működése rendkívül összetett folyamat, melynek teljes megértése még várat magára - az is lehet, hogy örökre.

Forrás: origo/tudomány

Izzanak az éjszakai olasz csizma városai világűrből

Ragyognak Dél-Olaszország és Szicília városai a Nemzetközi Űrállomásról készített éjszakai fényképen. A felvétel érdekessége, hogy az űrállomáshoz kapcsolódott Szojuz űrhajó napelemtáblái is belelógnak a képbe.

Éjjel a Föld felszínét városi fények szövedéke fedi be, különösen látványosak az olasz csizma déli részén található világító nagyvárosok. A lábujj és a sarok is tökéletesen kirajzolódik, csakúgy mint Szicília szigete. A legnagyobb városok, például Nápoly, Bari vagy Brindisi szinte izzanak a felvételen.A kép a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről készült, amely éppen Románia felett járt (a képet valószínűleg elforgatták). Érdekesség, hogy egy dokkoló orosz űrhajó napelemei is belógnak a képbe.

Forrás: origo/tudomány

Itt az Atlantis űrrepülő startja!

Egyedülálló légköroptikai jelenség tanúi lehettek azok, akik az interneten keresztül nyomon követték az Atlantis űrrepülőgép július 8-i indítását. A színes fénygyűrűkről egy szemfüles magyar megfigyelő képernyőfelvételt készített, amely a nap képe lett egy optikai jelenségeket bemutató oldalon.

Az Atlantis startja történelmi volta mellett légköroptikai érdekességgel is szolgált: a külső üzemanyagtartályon elhelyezett kamera képén mintegy fél percen át követni lehetett a felhőzet fölé emelkedő űrsikló árnyékát és a körülötte kialakult glória jelenséget.

A glória létrejöttéhez egy apró páraszemcséket tartalmazó légrétegre van szükség - ez lehet akár köd, akár felhőzet - és napfényre, mely a megfigyelő mögül világítja meg a páraréteget, felhőt. A hátulról sütő Nap hatására először a megfigyelő árnyéka rávetül a felhőzetre, s amennyiben a páraszemcsék közel egyforma méretűek, az árnyék csúcsa körül megjelennek a színes fénygyűrűk. A glóriát leggyakrabban repülőgépek fedélzetéről figyelik meg, jelen esetben az Atlantis külső üzemanyagtartályának kamerája közvetítette a légköroptikai jelenséget. Szemfüles és gyakorlott megfigyelőként Schmall Rafael azonnal észrevette, hogy a sikló felhőkrhttp://www.blogger.com/img/blank.gife vetett árnyéka körül megjelenik a glória, majd az élő közvetítést követő ismétlés során képernyőfelvételt készített róla. Az egyedülálló és soha meg nem ismételhető jelenségről készült felvétel az indítás után 2,5 órával már felkerült az OPOD (Optics Picture of the Day - A nap optikai képe) oldalra.

A start videofelvétele itt megtekinthető, a glória 0:58 és 1:25 közt látszik.

Szerencse is kellett ahhoz, hogy megláthassuk a glóriát: a Cape Canaveral feletti felhőzet a startot nem akadályozta meg, ám ahhoz már pont elég volt, hogy létrejöhessen a jelenség. A floridai idő szerint 11:26-kor, vagyis magas napállásnál történt indítás ideális volt, hisz a Nap így pont a felfelé törő űrsikló felett sütött, az árnyék a sikló lefelé néző kamerájának látómezejébe esett, így lehetővé vált, hogy észleljük a jelenséget.

A képen a bal felső sarok irányába mutató sötét, kúp alakú árny nagyrészt a kiáramló égéstermék alkotta füstoszlop árnyéka, a végén megfigyelhető kis gombóc maga az űrrepülő (és az üzemanyagtartályok). Amíg az árnyékot adó tárgy közel van a felhőzethez, addig jól kivehető az árnyékon is az eredeti alakja, ahogy távolodik, az alak elmosódottá válik. Az árnyék csúcsa a nap-ellenpont (antiszoláris pont: a megfigyelőt és a Napot összekötő képzeletbeli vonalnak a Nappal szemközti pontja, ha a napfény a hátunk mögül érkezik, akkor ez a pont az árnyékunk fején van), ami a glóriának is a középpontja. A színes fénygyűrűket az elhajlás és az interferencia együttesen hozzák létre, kis mértékben a fénytörés is közrejátszik. A jelenség kialakulását a mai napig nem tudják teljesen megmagyarázni.

Forrás: origo/tudomány

Polírozzák az új űrtávcső szobányi tükrét

Egy nagyobb szoba területét teszi ki a James Webb-űrtávcső készülő főtükre. A tükör néhány elemét most polírozzák a földi szerelőcsarnokban, bár a távcső a tervek szerint csak 2017-ben vagy 2018-ban startol.

Huszonöt négyzetméternyi tükörfelület gyűjti majd össze a fényt a James Webb-űrtávcső detektorai számára. A még csak készülő, újgenerációs űrtávcső tükörrendszerének elemeit jelenleg tesztelik és fejlesztik. A több részből álló, méhsejtszerkezetű főtükör együttes fénygyűjtő képessége meghaladja bármely korábbi űrtávcsőét.
A világűrben -240 Celsius-fokos hidegnek is kitett tükör berilliumból készül, felületét százezred milliméter pontosan munkálják meg, végül mikrométeres vastagságú aranyréteggel vonják be. Összesen 18 hatszögletű elemből áll össze a rendszer, együttes átmérőjük 6,5 méter. A tervek szerint 2017-ben vagy 2018-ban startol majd az űreszköz, amely a Hubble-űrtávcső utódja lesz.

Forrás: origo/tudomány

Piramis alakú árnyékóriást vetett a tűzhányó az égre

Naplementekor hatalmas árnyékot vethetnek a magas hegyek bolygónk légkörére. Egy ilyen alakzatot fotóztak a Kanári-szigeteken lévő Teide vulkánnál, ahol a háromszög alakú árnyék mögött éppen a telehold emelkedett a látóhatár fölé.

A Kanári-szigeteken lévő Teide vulkán látható esti fényben a mellékelt felvételen. A legérdekesebb alakzat a képen egy sötét, háromszög alakú árnyék - a hegynek a légkörre vetett árnyéka. A tünemény azt a benyomást kelti, mintha a hegy kúpos, háromszög alakját látnánk a légkörön. A valóságban bármilyen alakú kiemelkedés ilyen árnyékot vet - az árnyék formája ugyanis a perspektivikus hatástól függ.

A fényképen a Tenerife-szigetén lévő Teide vulkán kalderájában található Pico Viejo csúcs látható az előtérben, mögötte pedig az egész Teide árnyéka figyelhető meg a háromszög alakban, fent pedig a felkelő telehold látszik.

Forrás: origo/tudomány

Terepjáró méretű óriásvombatot találtak Ausztráliában

Autó méretű vombat csontvázára bukkantak Ausztrália Queensland tartományában. Az állat mintegy kétmillió éve élhetett a kontinensen, és csak az első őslakosok megjelenése idején halt ki.

Ausztráliában már korábban is találtak óriásvombat-maradványokat, de ez az első alkalom, hogy teljes csontváz került elő. A Diprotodon optatum nevű növényevő erszényes terepjáró méretű és mintegy három tonna tömegű volt. Az állat még akkor is előfordult egész Ausztráliában, amikor az első őslakók megjelentek nagyjából 50 000 évvel ezelőtt. Mike Archer az Új-Dél-Wales-i Egyetem biológiaprofesszora szerint a lelet rendkívüli jelentőségű. A ma is élő erszényes vombatok a kenguruk rokonai, de ugrani nem tudnak, és kinézetük inkább a medvékre emlékeztet. Növényevők, és a mai fajok nagysága eltörpül a kihalt, víziló méretű vombatok mellett: alig több mint egy méteresek és hozzávetőleg 30 kilót nyomnak."A valaha ismert legnagyobb erszényesre bukkantunk" - nyilatkozta a BBC-nek. "Ha valaki tudni szeretné, milyen lehetett, egyfajta szteroidokon élő óriási vombatot képzeljen maga elé."

A maradványokat Queensland északi részén, egy Floraville Station nevű helyen ásták ki. A terület már évtizedek óta vonzza a kutatókat és a fosszíliavadászokat. A kutatók úgy vélik, hogy a vidék az ausztrál megafauna egyik hatalmas temetője.Minden egyes felfedezés újabb támpontot ad annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogyan és miért haltak ki ezek a hatalmas állatok. Lehet, hogy az őslakók pusztították ki őket a túlzott vadászattal, de valószínűbbnek tűnik, hogy az éghajlatváltozás áldozatai lettek.
A most előkerült leletet az UNESCO világörökség részét képező Riversleigh Fossil Centre-be szállították, ahol olyan prehisztorikus kincsek társaságában állítják ki, mint egy fán lakó krokodil, egy ragadozó patkánykenguru és egy erszényes oroszlán maradványa.

Forrás: origo

A tengerparti fövenyen vágtattak a komlói dinoszauruszok

A tengerparti homokos fövenyen vágtatott végig kétszázmillió éve a "komlói dinoszaurusz", a Komlosaurus carbonis csordája. Hátrahagyott nyomaikról az Ichnos című nemzetközi folyóiratban jelentették meg tanulmányukat magyar őslénykutatók.

Az első dinoszaurusz-lábnyomok 1966-ban kerültek elő a mecseki külfejtésekben a Mecseki Kőszén Formációból. Ezt követően újabb és újabb lábnyomokat találtak különböző helyeken, többek között Komló környékén. A lábnyomokat tudományos szempontból először 1983-ban írta le egy tanulmányában Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet paleontológusa, aki azokat Komlosaurus carbonisnak nevezte el. "Komló városa után kapta a nemzetségnevet, a carbonis fajnév pedig a kőszénre utal" - magyarázta Ősi Attila, az ELTE-MTA "Lendület" Dinoszaurusz Kutatócsoportjának vezetője, a taulmány egyik szerzője.

A júliusi Galaktika megjelent! Részletesen itt olvashatsz róla!

1988-ban az ELTE geológushallgatói és a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársai egymástól függetlenül, másutt találtak nagy felületet beborító lábnyomokat. Az egyetemisták feltérképezték, dokumentálták a helyszínt, majd a kőzetfelületet néhány centiméter vastag kőlapok formájában felszedték, s a Magyar Természettudományi Múzeumba szállították.

"A felfedezést követően a leletről Hips Kinga, aki jelenleg az MTA-ELTE Geológiai, Geofizikai és Űrtudományi Kutatócsoport tudományos főmunkatársa és a mostani tanulmány társszerzője, akkoriban még geológushallgatóként számolt be diáktársaival a Természet Világában" - mondta Ősi Attila.

Forrás: MTI

Itt a júliusi Galaktika! Ajándék Galaktika személyes vásárláskor!

Amennyiben személyesen bejössz a Galaktika szerkesztőségébe (1024 Budapest, Fény utca 2.,108as kapucsengő) és vásárolsz egy júliusi Galaktika magazint, akkor ajándéknak választhatsz korábbi, megjelent Galaktika lapszámainkból. Érdemes vásárolni, hiszen plusz egy magazinnal gazdagodsz!

A Galaktika magazin júliusi számában befejeződik az izraeli Lavie Tidhar folytatásos kisregénye, a „Héberpunk”. Ez az igazi kuriózumnak számító írás a héber misztikumot ötvözi a 20. század első felének népszerű noir krimijeivel és Quentin Tarantino lehengerlő stílusával.
A hónap központi tudományos témája a holdra szállás körül elterjedt összeesküvés-elméleteket igyekszik megcáfolni. Ehhez kapcsolódik Toochee novellája is, a „Nyugtalanság Tengere”, valamint a filmrovat is.
Szintén a Holdon játszódik John Varley izgalmas krimije, „A Bakter”.
Benjamin Rosenbaum írása a régi tételt igazolja újra: nehéz istennek lenni. A friss Zsoldos-díjas Szélesi Sándor ezúttal egy egyszerű szerelmi történettel rukkolt elő, míg Edward Morris merészen keveri a modern mítoszokat Kafkától „A légy”-ig.
Daniel H. Wilson novellája azt a kérdést veti föl, meddig ember egy ember, és honnantól veszíti el végtagjaival és szerveivel együtt a lelkét is.
David Langford „Az ellenség praktikái”-t veszi sorra egy rosszfiú szemszögéből. A havi retro egy osztrák írónő, Brigitte Pixner írása az uniformizálás veszélyeiről.
Az interjú a svéd képzőművész Nicolas Krizant szólaltatja meg, az idei Eurocon díjainak tervezőjét.
A játékrovat egy rég várt folytatást, a „Duke Nukem Forever”-t mutatja be, az intelligens dizájn egy nevében is furcsa képregényről, az „Emily the Strange”-ről számol be, a tudományos hírek között pedig olvasható még cikk egy ultrafuturisztikus magyar Mercedes-dizájnról, egy új generációs napelemes bikiniről és különleges Star Warsos PC-kiegészítőkről. A szerkesztőség természetesen a havi nyereményjátékról sem feledkezett meg.
A Galaktika 256. számát keresse az újságárusoknál!

Bukósisakban párbajoztak a dinoszauruszok!

Valóságos pajzs védte az aprócska, két lábon járó növényevő dinoszaurusz, a Stegoceras validum agyát az ütésektől, amikor párválasztáskor az őshüllők fejjel mentek egymásnak.

A Stegoceras validum a vastagfejű gyíkok (Pachycephalosauria) neméhez tartozó dinoszaurusz volt. A kecskénél alig nagyobb állat 72 millió évvel ezelőtt élt Észak-Amerika területén, és levelekkel, gyümölcsökkel táplálkozott.

Dísz, vagy hasznos?

Az Albertai Egyetem gyűjteményében őrzött fosszília boltozatos koponyája felkeltette Eric Snivelynek, az Ohiói Egyetem kutatójának, valamint Jessica Theodornak, a Calgaryi Egyetem docensének az érdeklődését. Régóta tudományos viták tárgyát képezi ugyanis, hogy Stegoceras validum "kidudorodó" koponyájával csupán a nőstények érdeklődését volt-e hivatott felkelteni - miként a pávakakasok színpompás faroktollazata -, vagy a hímek fejjel mentek egymásnak párválasztási párviadalaik alatt. A kutatók CT-vizsgálatnak vetették alá a dinoszaurusz koponyáját - ahogy több jelenkori öklelő állatét is -, és ütközéseket szimuláló szoftvert is alkalmaztak. Mint a komputeres tomográfia kimutatta, a Stegoceras validum csontszerkezete különösen hatékony volt az ütés energiájának elnyelésére, hatékonyabb, mint bármely ma élő állaté.

Összetett szerkezet

A CT tanúsága szerint mind a Stegoceras validum, mind a mai öklelők, erőteljes nyaki izomzattal rendelkeztek. Ami a koponya csontszerkezetét illeti, a külső tömör réteg alatt az ütésenergia elnyelésére szolgáló szivacsos csontalátét rejtőzött, a dinoszaurusz esetében pedig az agyat még egy belső kemény, sűrű csontréteg is védte.
"Olyan volt, mintha bukósisakot viselt volna a fején" - fogalmazott Snively. A Stegoceras validum a mai állatok közül leginkább a szubszaharai övezetben élő kistestű bóbitás antilop, a duiker koponyájával mutatott hasonlatosságot. Számítógépes szimuláció segítségével a kutatók modellezték virtuális öklelések során az állatok koponyájára ható erőt, majd kiszámították, hogy mekkora ütést voltak képesek károsodás nélkül kibírni. "Bár a Stegoceras validum csontszerkezete más, teljesen világos, hogy könnyűszerrel kibírná azokat az ütéseket, amelyek a ma élő öklelő állatokat érik" - hangsúlyozta Theodor.

Forrás: MTI